Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az ősi történetekben, legendákban és a népi hagyományokban szereplő erdőknek időtlen idők óta csodás tulajdonságokat, mágikus képességeket tulajdonítanak. Az egyszerű emberek – éljenek bármilyen földrajzi szélességen, bármilyen éghajlat alatt – kezdettől fogva szoros kapcsolatot ápolnak a fák birodalmával: noha áhítattal és tisztelettel tekintenek rájuk, általában félnek a sötét rengetegben tanyázó természetfeletti lényektől. Talán ennek is köszönhető, hogy számos nép mítoszában az ismeretlen veszélyeket rejtő erdőségeken keresztül vezet az út a holtak birodalmába.

 

A fák szellemei

A hiedelem szerint – az emberekhez és az állatokhoz hasonlóan – a fák szellemei is gyakran megjelennek az általunk érzékelhető valóságban. Bár többnyire a fák belsejében tartózkodnak, hogy irányítsák az életműködéshez szükséges energiaáramlást, alkalmanként képesek elhagyni „testüket”, hogy kifejezzék vonzódásukat, vagy éppen ellenszenvüket az emberekkel szemben. A leggyakrabban éjszakánként lépnek ki kérgük mögül, amikor a halandók is tapasztalhatják az őket körülvevő titokzatos lények jelenlétét: mintha ezernyi láthatatlan szempár figyelné őket az erdő félelmetes nyugalmában. A németországi Mannheim város környékén elterülő erdőségek mélyén már a kora középkorban legendák születtek azokról a kiszáradt fákról, amelyek szellemei időről időre vérfagyasztó üvöltéssel adták tudtukra létezésüket. A skóciai Cromarty mellett található erdőben állítólag olyan emberek kísértetei kóborolnak, akik boldogtalanul távoztak a másvilágra: saját kezükkel vetettek véget életüknek, vagy haláluk hirtelen, erőszakos módon következett be, és bosszúvágytól, elkeseredettségtől hajtva tértek vissza a földre.

 

Az Egyesült Államok nyugati partvidékén, Oregon államban fekvő apró település, Neskowin egyetlen nevezetessége a „szellemerdőnek” nevezett terület, ahol legalább száz ijesztő látványt nyújtó, megkövesedett farönk emelkedik ki az óceán habjai közül. A különböző nagyságú és alakú fákból álló „túlvilági erdőre” évszázadok óta babonás tisztelettel néznek fel a környék lakói, s meggyőződéssel állítják, hogy napjainkban is gyakran hallják az egykori fák szellemeinek vészjósló suttogását. Félelmetes múltra tekinthet vissza a New York-i Long Island szigetén található „akasztófa” is, ahol egykor a boszorkányság vádjával elítélt nőket végezték ki. A paranormális jelenségeket kutató helyi szakértők szerint a közelmúltban legalább két fiatal akasztotta fel magát a háromszáz éves fára, amelynek környékét állítólag az „erdő szelleme” tartja uralma alatt.


Nem mindennapi ragaszkodásról tett tanúbizonyságot az a terebélyes diófa, amelyet néhány évvel ezelőtt az indonéziai Jáva szigetén szerettek volna kivágni, mert ágai már a mellette épült házat veszélyeztették. Akik azonban azzal a céllal másztak fel a lombok közé, hogy ledarabolják az ágakat, kivétel nélkül balesetet szenvedtek: vagy leestek a fáról, és lábukat törték, vagy a karjuk ficamodott ki. Az ismétlődő szerencsétlenségek eredményeként végül senki nem vállalkozott a munkára, így a fa épségben maradt. A helybéliek természetesen a vén diófa ellenséges szellemének tulajdonították a baleseteket, amely még emlékezett azokra az időkre, amikor házak helyett fák vették körül, és az embereket okolta magányáért, elszigeteltségéért.

 

 

Mi vár ránk odaát?

 

 

 

Az orvosok úgy nyilatkoznak, hogy az agy ilyenkor oxigénhiányos állapotba kerül, és az idegsejtek abnormális ingerület átvitelének következménye ez a hallucináció. Ezt a feltételezést nagyon sok irányból meg lehet cáfolni. Például miért van az, hogy több ezer ember is ugyanezt a hallucinációt éli át? Talán valamiféle tömeges vizionálásról lenne szó? Tudományos szempontból akár ez is lehetne a válasz, de nézzük meg más irányból a kérdést.

A klinikai halállal kapcsolatos beszámolók egy részében a betegek saját magukat látják az ágy felett lebegve, ahogy fekszenek az ágyon. Előfordulnak azonban olyan esetek is, melyeknél baleset, műtét, vagy valamilyen váratlan haláleset során a beteg nincs egyedül. Az ilyen beszámolókban közvetlenül a halál után barátok vagy rokonok fogadják a beteget, de az is lehet, hogy nem. Ez, mint mindig személyes ügy, egyénfüggő. A betegek a legtöbb esetben ismerősnek vélik a lelkeket, de nem tudják pontosan meghatározni, hogy kik is ők pontosan. Ez esetben lehetnek annak rokonai, meghalt családtagjai, barátai, ismerősei. Ne feledjük, hogy egy lélek bármilyen formát magára tud ölteni, bármilyen alakban meg tud jelenni. Általában egy lélek mindig azt az alakot ölti fel magára egy élő előtt, amelyről könnyen ráismer. Ha valaki elvesztette például egy fiatalkori barátját, akkor nagy valószínűséggel ez a barát fiatal kinézettel fog megjelenni, amilyen halála előtti pillanatában volt. A másik esetben viszont, amikor a beteg ismeretlen holtakat lát maga körül, azok gyakran valójában tanítók, segítők vagy csak egyszerű nézelődők. Az is előfordulhat például, hogy halála után a beteget sokkal jobban fogják érdekelni azok, akikkel korábbi életeiben volt együtt, mint akik a jelenlegi életében közel álltak hozzá.

A klinikai halálból visszajöttek közül sokan arról számolnak be, hogy gondolataik, érzéseik rendkívül tiszták voltak az odaát élőkkel kapcsolatban. Mindenki látta mindenki gondolatát. Meghalt rokonaink iránt táplált érzelmeik számukra is és az odaát lévők számára is nyilvánvalóak. Nem lehet semmit elkendőzni. Nem színlelhetünk szeretetet szüleink iránt, ha nem tettek eleget azért, hogy tiszteletünket vagy szeretetünket kiérdemeljék.


Még nincs vége mindennek!


A halál utáni periódusban a telepátia torzítás nélkül, zavartalanul működik, tehát a köztünk és a ránk váró rokonok, barátok közötti valódi kapcsolatokkal kell foglalkoznunk. Előfordul olyan eset is, amikor a beteg úgy találja: akit ellenségednek tartott, valójában rászolgál a szeretetedre és a megbecsülésre. Kristálytisztán álltak a visszatértek előtt saját indítékaik. Nem arról van szó, hogy minden lélek a halál után automatikusan bölccsé válna, ha előtte nem volt az, de nem is lesz módja elkendőzni érzéseit, érzelmeit, indítékait. Ekkor rajta áll majd, hogy elfogadja-e önmagában az alacsonyrendű indítékokat, vagy tanul belőlük. A növekedésre, a fejlődésre azonban nagyon tág lehetőségek nyílnak meg, és a rendelkezésre álló tanulási módok igencsak hatékonyak.

Akik hosszabb ideig odaát tartózkodtak, azok elkezdték megvizsgálni életük szövetét, és megpróbálják megérteni, hogy tapasztalataik saját gondolatai és érzései következményei voltak, és felismeri, miként hatottak másokra. Amíg ez a vizsgálat tart, még nem ébred tudatára saját identitása nagyobb részeinek. Akkor áll majd készen többi életének tudatos megismerésére, ha már érti az éppen befejezett élet jelentőségét, értelmét. Erre azonban nincs lehetőségük a betegeknek, mivel visszatérnek az életbe. Ez akkor fordul elő, amikor a visszatértnek még befejezetlen céljai, feladataik vannak. Nagyon fontos ezeket véghez vinni, mert eleve feladatokkal „megrakodva” születtünk ide.


Fel kell ismernünk céljainkat, kialakítani a legmegfelelőbb, tiszta érzésekkel teli viszonyt mindenkivel. A tudat a körülményektől függően különféle módokon hagyhatja el a fizikai szervezetet. Egyes esetekben az agy bizonyos mértékig képes még működni, a korábbi irányítás, szervezettség hiányában is. Az atomok, a sejtek, a szervek egyszerű tudata továbbra is megmarad, bár a központi tudat egy időre eltávozott. Előfordulhat, hogy az egyén teljesen bizonyos abban, hogy a halál mindennek a végét jelenti. Ilyen esetekben valóban előállhat a nemlét, a kikapcsolt állapot, bár ekkor is csak átmenetileg. Sok esetben, amikor a tudat elhagyja a testet, természetesen meglepődés és a helyzet felismerése az uralkodó érzés. Szemügyre veheti például a testét; sok temetésen vesz részt láthatatlan díszvendég – és a gyászolók közül senki sem szemléli a holttest arcát nagyobb kíváncsisággal, tétovázással. Ezen a ponton sokféle viselkedési variáció állhat elő – mindegyiket az egyén szokásai, tudása, múltja határozzák meg. Hogy milyen környezetben találja magát az elhunyt, az ugyancsak változó.


Átkelés a Styx folyón


Eleven hallucinációk ugyanolyan valóságossá tehetik az élményt, mint bármi mást, amit halandó életében átélt. Mivel a gondolatok és az érzelmek teremtik a fizikai valóságot, ezek teremtik a halál utáni élményeket is. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az élmények nem érvényesek – legalábbis nem kevésbé, mint amennyire a fizikai élet érvényes. Az egyik létből a másikba való átmenet szimbolizálására különféle jelképek használatosak; ezek közül soknak rendkívüli értéke van, amennyiben az érthető utalásokból valamiféle keret áll össze. Ide tartozik például az óegyiptomi vallásból ismert Styx folyón való átkelés. A haldokló számított arra, hogy bizonyos folyamatokon bizonyos rendszer alapján keresztül kell mennie. Előre ismerte a térképet. Amikor meghalt, tudata élénk hallucinációban megjelenítette a folyót. A már meghalt rokonok, barátok rész vettek a rituáléban, amely számukra is ünnepélyes esemény volt. A folyó éppoly valóságos volt, mint bármelyik az általunk ismert folyók közül, és éppoly veszedelmes is, ha a magányos utazó nem rendelkezett a kellő tudással. A partján ezért mindig segítők tartózkodtak, hogy az átkelésnél senkit ne érjen baj.


Nem volna helyénvaló kijelenteni, hogy ez a folyó csak illúzió. A jelkép ugyanis valóság. Az utat előre eltervezték. Az a bizonyos térkép azonban ma már biztosan nincs használatban, mert az élők már nem tudják elolvasni, hiszen az ókori Egyiptom vallását ma már nem követi szinte senki. A kereszténység hitt a mennyben és a pokolban, a purgatóriumban, a végítéletben; így tehát a halál után azok számára, akik ebben hisznek, ilyen ceremónia játszódik le, a segítők pedig keresztény szentek és hősök alakját öltik magukra. Aztán az ilyen egyéneknek ebben a keretben, az általuk felfogható fogalmak használatával tudomására hozzák az igazi helyzetet. Évszázadokon át tömeges vallási mozgalmak teljesítették a feladatot, hogy az emberek elé valamilyen követhető tervrajzot állítsanak. Keveset számított, hogy később a tervet úgy kezelték, mint a gyerekek iskolásköny¬vét, egy színes mesékkel tarkított utasításgyűjteményt. A célnak ugyanis megfelelt, és kevés félreértésre adott alkalmat.


Hallucinációk fogságában


Megeshet például, hogy az ilyen egyén egyetlen szempillantás alatt tíz különböző környezetben találja magát, és fogalma sem lesz róla, hogy helyzetének mi az oka. Egyáltalán nem lát folyamatosságot, csak azt érzi, hogy minden ok és cél nélkül vetődik egyik élménytől a másikig, és nem jön rá, hogy a szó szoros értelmében a saját gondolatai lökdösik ide-oda. Lehetséges például, hogy a segítő eltéved a kibontakozó hallucinációkban; ilyenkor egy másik tanító váltja ki. Fontos, hogy finoman megszondázzuk a pszichológiai folyamatokat, mert végtelen a hallucinációk változatossága. Még az is előfordulhat, hogy a segítő valakinek a kedvéért egy kimúlt kutya vagy macska formáját ölti magára. Ez a hallucinációs tevékenység általában közvetlenül a halál után megy végbe, és rövid ideig tart. Akadnak azonban olyanok is, akik korábbi gyakorlatuk, fejlődésük folytán tökéletesen tisztában vannak a helyzetükkel, és rövid pihenő után máris készen állnak, hogy újabb szintekre lépjenek tovább, ha kívánják. A legtöbb ember nem hisz abban, hogy elhagyhatja a testét – ez az egyetlen oka annak, hogy általában szinte soha sincsenek tudatos, testen kívüli élményeink, amíg élünk. Ezek a tapasztalatok minden szónál jobban megismertetnék velünk a halál után ránk váró körülményeket.

 

A loch ness-i szörny rejtélye

 

 

 

Loch Ness rejtélyes hely, már csak azért is, mert az évek során számos szemtanú beszámolt egy hatalmas állatról, amely a tóban él. A leírások változatosak: volt, aki hosszú, kígyószerű állatot látott, amelynek a testén púpok voltak, mások pedig hosszú nyakú, dinoszauruszra emlékeztető állatot láttak. Már 1500 évvel ezelőtt faragtak kőbe az ott lakók olyan alakokat, amik Nessie-re hasonlítanak, és jó néhány száz éve keringenek a legendák, miszerint egy szörnyeteg él a tóban. Mindenestre a legrégebbi legenda szent Kolumbáé, aki egy hegylakó életét mentette meg a szörnytől. Az persze igen is kétséget ébreszthet, hogy a Kolumba-sztorinak más verziói (ahol hatalmas vadkant, egyéb más létező fenevadakat győz le) sokkal ismertebbek. És hogy minden más történetben Nessie békés, sosem támadott még meg senkit sem.

A „mi” időnkben először 1933-ban jelentették, hogy látta valaki a szörnyet, a víz felszínén úszkálni. Akkor a szörnyetegből pillanatok alatt média-sztár lett, még Londonból is küldtek újságírókat, sőt egy cirkusz hatalmas pénzjutalmat kínált föl annak, aki élve el tudja fogni. Abban az évben még többen is látták Nessie-t, és részletesebb leírást is tudtak adni róla. 1934-ben egy R.K. Wilson nevű férfi fényképet is készített róla. Azon egy hosszúnyakú, nagy fejű teremtmény úszott a vízben. És hatvan évvel később a fénykép tényeleges készítője elárulta, hogy trükközött, miután a Daily Mail című neves újság felkérte, hogy derítsen ki mindent Nessie-ről, és hogy Wilson nevét csak azért használták föl, hogy hihetőbb legyen a dolog.


Mi hát az igazság?

A hatvanas években tudományos megfigyelő szervezetet hoztak létre, hogy kideríthessék, mi is az igazság, azóta mindenféle eszközt bevetettek: víz alatti kamerákat, szonárokat, búvárokat. Magáról a tóról rengeteg adatot gyűjtöttek, de a szörnynek még nyoma nincs. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem is létezik…


Loch Ness, azaz a Ness-tó Észak-Skóciában van, egy tócsoport része, amely soha nem fagy be, Nagy-Britannia egyik legnagyobb tava. Akik valaha is megpillantották Nessie-t, abban megegyeznek, hogy a szörnynek két púpja van, farka, és kígyóforma feje, hatalmasra tátható, vörös szája, és szarvak, vagy antennák vannak a feje búbján. Ezek alapján akár plezioszaurusz is lehetne (bár az már régen kihalt). Ahhoz, hogy még ma is láthassunk ilyet, nem volna elég egy szörny, helyes kis kolóniának kéne léteznie, kölykökkel. Ja, és a párosodáshoz, muszáj nekik feljönni a víz felszínére, tehát sokkal gyakrabban kéne az embereknek szörnyet látniuk. A tó is kicsi ahhoz, hogy egy Nessie-családot fenntartson, ráadásul a legutolsó jégkorszakban fenékig be is fagyott.


Ami a fura, hogy a környéken olyan szörnyeket is láttak már, amik nem is a vízben éltek, ugyan hatalmasak, de inkább tevére vagy lóra hasonlítottak. Vagy lehet, hogy ez egy másik szörny?  Akik végképp nem hisznek a szörnyben, próbálják a dolgot mindenféle mással megmagyarázni. Nagyra nőtt halakkal, fénytorzulással, bugyborékokat képző földalatti vulkanikus tevékenységgel.

Lehet, hogy valami paranormális dologról van szó? Hogy Nessie nem is a tóban lakik, hanem mondjuk egy másik dimenzióban?

A Loch Ness-i szörnnyel kapcsolatos tévhitek

1. tévhit: Nessie magányosan él, csak egy van belőle


Ha a Loch Ness-i szörny létezik, akkor nem lehet egyedül. Minden fajnak szüksége van több egyedből álló populációra ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, márpedig Nessie-t már évszázadokkal ezelőtt is látták – ilyen hosszú ideig nem maradhatott meg egyedül.

2. tévhit: Nessie a történelem előtti időktől kezdve a tóban raboskodik


A legutóbbi jégkorszak alatt egész Skóciát belepte a jég. Semmilyen nagy állat nem marad életben a jégbe fagyva több ezer éven át. Ha a szörny létezik, akkor biztosan nem így került a tóba.

3. tévhit: Nessie a tó felszíne alól megközelíthető földalatti barlangokban szokott elbújni


Soha nem találtak a tó alatt barlanglabirintust. Nemrég ki is mutatták, hogy abban a sziklában, amely a tó falait alkotja, nem is lehetséges barlangok kialakulása. Igen valószínűtlen tehát, hogy óriási barlanglabirintus létezne a tó felszíne alatt.

4. tévhit: Nessie egy dinoszaurusz (Plesiosaurus)


Ezzel csak az a probléma, hogy egy Plesiosaurusnak néhány percenként fel kellene jönnie a tó felszínére levegőt venni. Azonban a lényt nem látják eléggé gyakran ahhoz, hogy ez így legyen. Aztán ott van az az aprócska probléma is, hogy a Plesiosaurusok már évmilliókkal ezelőtt kihaltak. De ha valami csoda folytán még ma is élnek, akkor biztosan számos példány megmaradt volna, márpedig ha sok nagy testű vízi élőlény létezne, akkor már régen észrevettük volna őket.

5. tévhit: 1934-ben egy sebész készített egy tényleg meggyőző fényképet a szörnyről


Robert Wilson valóban azt állította, hogy készített egy fényképet a szörnyről 1934-ben. Ez a fénykép volt a legmeggyőzőbb az összes közül, egészen 1993-ig, amikor is kimutatták, hogy a „szörny” nem más, mint egy játék-tengeralattjáróra rögzített műanyag fej. Wilson tehát tényleg készített egy fényképet, csak éppen nem a Loch Ness-i szörny

 A titokzatos bolygóhollandi

Richard Wagnert akkor érintette meg a történet, mikor Norvégia partjai előtt hajózott. A hátborzongató tenger és a riasztó sziklafalak látványának köszönhetően a bolygó hollandi története, melyet korábban már hallott, valósággal életre kelt. Olyannyira megragadta fantáziáját, hogy mikor a kalandos út után végre Párizsba érkezett, szinte azonnal nekiállt az opera megírásának.


Ki volt az elátkozott kapitány?


A bolygó hollandi egy hajóskapitány, aki nevét egy átoknak köszönhetően kapta. A tengeren kellett bolyongania, s nem szállhatott sohasem partra, hogy megnyugvást találjon. A feljegyzések szerint négyszáz éven keresztül számos szemtanúja volt egy különös fekete hajónak a Jóreménység foka körül. A titokzatos jármű éjszakánként bukkant fel, és aki megpillantotta, többé nem tudta elfelejteni a találkozást. Ráadásul a jelenést megmagyarázhatatlan szerencsétlenségek kísérték, amelyeket a kísértethajóhoz fűződő átoknak tulajdonítottak. A Jóreménység foka körül a tengerészek inkább lementek a hajótestbe, és aki tehette, átaludta az időt, amíg a félelmetes környéket el nem hagyták hajójukkal. Úgy tartották ugyanis, hogy a bolygó hollandi hajóját csak meglátni is balszerencsét jelent. Volt, akit ezután baleset ért, másoknak az otthon maradt szeretteivel történt valami szörnyűség.


A hajó rejtélyesen bukkant elő a semmiből


A tengerészek naplóiban gyakran tettek említést a vérfagyasztó jelenségről. A leírások szerint a hajó vörös fényben izzott, és hirtelen, a semmiből bukkant elő. A közelébe érve, a fedélzetéről szenvedő emberek kiabálását lehetett hallani. Sokan látták a hajón a kapitányt is, amint vörösen izzottak a szemei, és hosszú, loboncos ősz haja lobogott a szélben. A jelenséget kísérteties derengés vette körül. Aztán amilyen gyorsan feltűnt, úgy is eltűnt.


Hihetetlen legendák


A leghitelesebbnek tartott beszámoló V. György angol király tollából származik, akik a Bacchant nevű hajón volt kadét, mielőtt a trónra került volna. Ő is találkozott az elátkozott kapitány hajójával, sőt látta is a bolygó hollandit, és hallotta az elátkozott lelkek üvöltését. Majd a találkozás másnapján váratlanul meghalt az a matróz, aki először pillantotta meg a hajót. Nem sokkal később a parancsnok is beteg lett és pár napon belül ő is elhunyt.

Egy másik feljegyzés a Joseph Sommers nevű hajóhoz kötődik. Az Atlanti-óceán déli részén haladt, amikor váratlanul elé vágott a bolygó hollandi. A túlélők közül sokan hátborzongató kacajt hallottak, és abban a pillanatban a Sommers lángra kapott. Csak azok maradtak élve, akiknek sikerült beugraniuk a vízbe.

Az összes között talán a leghátborzongatóbb egy óceánjáró esete, amely Európából Amerika felé tartott. A fedélzetén sétálgatók váratlanul megpillantották a bolygó hollandi hajóját, amely kibontott vásznakkal, sebesen közelített feléjük. Az elképedt parancsnok az utolsó pillanatban adott utasítást az irányváltoztatásra, hogy elkerüljék az ütközést. Ekkor hihetetlen kép tárult az utasok szeme elé. Az öreg hajón száz évvel ezelőtti öltözékben, késsel-szekercével hadonászó emberek álltak, és érthetetlen szavakat kiabáltak. Egyikük behemót puskát húzott elő, az óceánjáró kapitányára szegezte, majd meghúzta a ravaszt. Dörrenés hallatszott, és a kapitány érezte, ahogy „egy pillanatra megcsapta a halál szele”. Aztán az ódon hajó hirtelen eltűnt a szemük elől. Mindenki sértetlenül úszta meg a kalandot.


Mivel haragította magára a tengerész az égieket?

 

Az egyik legenda szerint a XVII. században élt holland kapitány, egyszer a Jóreménység foka körül nagy viharba keveredett. Ahelyett, hogy segítséget kért volna az égiektől, becsvágyóan megesküdött, történjék bármi, ő beviszi a hajót az öbölbe. „Ha nem tartanám meg a szavamat, legyek örökre átkozott” – mondta, és ezzel kihívta maga ellen a balsorsot. A hajó ezután neki ütközött egy sziklának és elsüllyedt. A hollandi pedig örök hajózásra ítéltetett.

Egy másik legenda szerint egy istentelenségről hírhedt holland, Van Straaten kapitány volt az elátkozott bolygó hollandi, aki nagypénteken, ahelyett, hogy a templomban bűnbánatot tartott volna, az istent káromolta, miközben hajójával, kifutott a kikötőből. Ezért ítéletnapig a tengeren kell bolyongania.


A történet mindenkire bajt hoz


Azt, hogy a legenda napjainkban is fennmaradt, leginkább azoknak az alkotóknak köszönhetjük, akiket az elátkozott hajós sorsa megihletett. Ezek közül a leghíresebbek Wilhelm Hauff német író, aki mesét írt róla, és Richard Wagner, aki operát szerzett. Hauff a mű megírása után lelkendezve kereste fel egyik legjobb barátját, hogy megmutassa neki az új alkotását. De a fiatal férfit holtan találta, szívszélhűdés okozta hirtelen halálát. Az író másfél hónappal később, 25 évesen – tíz nappal kisfia születése után – szintén elhunyt.

Wagnert az említett mese és saját tengeri élménye inspirálta. A német zeneszerző Rigából Londonba tartott egy nagy vitorlással, amikor nagy viharba került. A háborgó tenger miatt a kapitány a dél-norvégiai fjordokban keresett menedéket a hánykolódó hajónak. A zeneszerzőnek ebben a viharban mesélték el a matrózok a vérfagyasztó történetet. Később Wagnernak sem volt szerencséje a hollandival – a bemutató nem aratott sikert.

Őt magát talán azért nem érte komolyabb baj, mert az általa komponált operában az elátkozott hajósnak nem kell örökké a tengeren hánykolódnia, (hanem megváltást nyerhet, ha egy nő szerelmét elnyeri). Az átok alól egy lány halálig tartó szerelme oldhatta fel.


Legenda, vagy valóság?

 

A hírhedt hajó felbukkanása csak a második világháború idején szerepel újra a feljegyzésekben. Több mint négyszáz év után egyszer csak nem beszélt róla senki. A misztikus történeteket valószínűleg a tengeren elhagyatottan hánykolódó roncsok ihlették, a látványhoz pedig hozzátett ezt-azt az emberi fantázia.


Valószínűbb, hogy fertőző betegség ölte meg az egész legénységet, ez egyébként oka lehet a fedélzetről kiszűrődő fájdalmas nyöszörgéseknek, hörgő hangoknak, amelyekről sokszor készültek feljegyzések, de az is elképzelhető, hogy kalóztámadás áldozatául esett, és a magára hagyott hajó bolyongott a tengeren ijedtséget okozva az arra járóknak.


Mivel a roncsok sok problémát okoztak az egyre népszerűbb tengeri közlekedésben, a hatóságok elkezdték megsemmisíteni azokat. 1940-ben süllyesztették el az utolsót. Azóta a bolygó hollandit sem látta többé senki. Lehet, hogy a négyszáz éves legenda csak az elhagyatott hajók miatt született és élt ennyi ideig? Vagy talán azóta tényleg lejárt a hollandi büntetése? A rejtély, örök rejtély marad…

 

 

A vándorló kövek rejtélye

 

 

 

A rejtélyes vándorló kövek rendszeresen nekiindulnak, de a lassan már 40 éve tartó vizsgálatuk alatt még senkinek sem sikerült mozgás közben is megfigyelnie a nem egyszer több száz kilós köveket, így nem véletlen, hogy számtalan legenda és magyarázat született a Halál-völgy eme hátborzongató titkára.

Bár a kövek állítólag csak 2-3 évente vándorolnak, felületüktől függően egyenes vagy kacskaringós pályát írnak le. A nyomok 3-4 évig maradnak meg, és ezek alapján azt feltételezik, hogy a közeli helyekről a síkságra kerülő kövek mintegy 20 km/h sebességgel csúszhatnak. Az is bizonyos, hogy a vándorló sziklák mozgása csak az itt előforduló speciális körülmények együttes hatása révén lehetséges.


Rejtély a Versenypálya-síkságon


A Halál-völgyben többfelé is megfigyelték már a mozgó köveket, de a jelenség mégis leginkább az úgynevezett Versenypálya-síkságra (Racetrack Playa) jellemző, amely egy időszakos tó medre a Panamint-hegység északi részén. Ez a 4500 méter hosszúságú, pár centiméteres darabokra töredezett agyagréteggel borított síkság szinte teljesen vízszintes. A két vége között alig 40 mm a magasságkülönbség, így a ritka esőzésekkor a közeli hegyoldalakról alázúduló víz rövid ideig megmaradó, sekély tavat alakít ki. A hegyekben jóval hevesebb esőzések időnként 10-50 centiméteres laza szikladarabokat,(vitorlázó köveket) sodornak magukkal, amelyek aztán a szélfútta síkságon minden átmenet nélkül rejtélyes vándorlásba kezdenek.


Nem egy vándorló dolomittömb súlya akár a 300 kilogrammot is elérheti, míg a maguk után hagyott nyomok hossza nem egy esetben 900 méter volt.
Nem csoda hát, ha a rejtélyes jelenség mibenléte hamar találgatásokra, hajmeresztő magyarázatokra adott alapot. Az elmúlt évtizedekben különböző elméletek láttak napvilágot, a helyi idegenvezetők által terjesztett, emberfeletti erejű mókusok fészekrakásának gondolatától kezdve a különös gravitációs, mágneses anomáliákkal kapcsolatos elméleteken át egészen a természetfeletti (értsd: a Halál-völgyben elhunytak szellemei) vagy akár a földönkívüliek által előidézett okokig.

A vita azonban még nem dőlt el, és természetesen a tudósok, geológusok a természetes magyarázatokat részesítik előnyben. Ugyanakkor, mivel egy a Földön sehol elő nem forduló jelenségről, néha 300 kilogrammos kövekről, vagy több száz méteres nyomokról van szó, sokan nem voltak hajlandók elfogadni a természetes magyarázatot, amely szerint a kövek mozgását az erős szelek idézik elő.


Talán az időjárás viszontagságai?


Az első komolyabb kutatások 1968-ban vették kezdetüket, és megállapították, hogy az erős szél önmagában nem lehet felelős a jelenségért, ellenben a szél és a puha, sáros talaj valóban elegendő lehet a kövek mozgásban tartásához. Ám más kísérletek, amelyeknek során például repülőgépek propellereivel keltettek erős széllökéseket, hogy megmozdítsák a kősziklákat, kudarcot vallottak. Paula Messina, a kaliforniai Jose State Egyetem kutató geológusnője megerősítette, hogy a kövek különböző tényezők együttes hatására mozdulnak el, vagyis nem csak a szél szükséges a vándorláshoz, hanem a talaj állapotváltozása is. A geológusnő szerint a hegyekben bekövetkező felhőszakadások következtében nyálkás agyag sodródik a völgybe, és ezen a síkos rétegen a 100 kilométeres heves szélben a dolomitkövek képesek akár 2 m/sec sebességgel is elmozdulni. Igen ám, de a sárelmélet nem tudott magyarázattal szolgálni a kövek elindulásának (megindulásának) kérdésében. Ehhez ugyanis, mint kiderült, jóval nagyobb széllökés szükséges. Olyan, amilyet a Versenypálya-síkságon még sosem figyeltek meg.


A nyolcvanas éveiben járó John Shelton geológus, a vándorló kövek tanulmányozásának egyik úttörője, aki már 1953-ban tudományos dolgozatot jelentetett meg a témával kapcsolatban, azon elmélet híve, hogy a fagyott talajnak is szerepet kell játszania a jelenség létrejöttében. Shelton szerint a fagyos körülmények sokkal kisebb súrlódást eredményeznek, amely már lehetőséget biztosít a kövek megindulásához is. Szerinte a kicserepesedett iszapréteg magába szívja a hegyekből lezúduló nedvességet, majd az eső áztatta talaj a hideg éjszakák során 5-10 centiméter vastagságban megfagy, és másnap hajnalban a talaj legfelső rétege megolvad. Ez a „sár” iszapból és kocsonyás algarétegből áll. Létrejön tehát a kemény, fagyott iszap fölött egy csúszós felület. Shelton szerint ezen a felületen a szél már képes akár a nagyobb köveket is megindítani. Az előbbi geológus elsősorban a fagyott talajon kialakult nedves iszap elméletének híve, nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy a jelenségért valójában egy vékony jégréteg tehető felelőssé. Bár a hatvanas évek kutatásai cáfolták azt a feltételezést, amely szerint a jégnek szerepe lehet a kövek mozgásában, 25 évvel később egy újabb csoport, az amerikai Hampshire College geológusának, John Reidnek a kutatásai nem zárták ki ezt a lehetőséget. Pontosabban megállapították, hogy egyes esetekben nem a sáros, hanem sokkal inkább a jeges talajon csúszhattak el a kövek.


Első pillantásra úgy tűnik, Reid és csapata elfogadható magyarázatot adott a vándorló kövek rejtélyére. E szerint valóban egy vékony jégtakaró segíti a köveket az elmozdulásban, különösen azon telek alkalmával, amikor akár 5-10 centiméteres víz is összegyűlhet a Versenypálya-síkság felszínén.

Reid elmélete szerint a víz nem csak átitatja az agyagos talajt, de a hideg éjszakákon valódi jégtakarót is képez, amely ráfagy a kőzetdarab alsó, talajjal érintkező rétegére. Amennyiben az erős szelek bizonyos szögben érik a jégtakarót, a jég a beágyazódott kövekkel együtt elmozdulhat az alatta lévő nagyon vékony vízrétegen. Vagyis lényegében a víz felszínen utazó „jégtáblákba fagyasztott kőtömbökre” kell gondolnunk. John Reid szerint e nélkül a vízrétegen lebegő vékony jégréteg nélkül elképzelhetetlenül erős szelekre lenne szükség a kövek elmozdításához. Méréseik szerint legalább 280 kilométer/ óra sebességű szél kellene egy közepes, 20 kilogramm tömegű kőzet elmozdulásához, míg a nagyobb, 300 kilogrammos darabokat csak 450 kilométer/óra sebességű szél mozdíthatná el még nedves, agyagos, latyakos talaj esetén is. Lényegében tehát Reid és kutatótársainak vizsgálata minden korábbi elméletet megcáfolt. Szerinte tehát a szél önmagában nem képes elmozdítani a köveket. Ehhez nem elég még a puha, sáros talaj jelenléte sem. Ugyanígy a Paula Messina által felvázolt nyálkás agyag elmélete sem állja meg a helyét. Akkor tehát ugyanígy elfelejthetjük Shelton fagyott agyagrétegen kialakult kocsonyás algarétegének elméletét is? Ki tudja?

Azt is észben kell tartanunk, hogy a hatvanas években épp John Reid jégréteg-elméletét cáfolták meg a kutatók. Vagyis a vita még mindig nem ért véget. A tudósok, geológusok még negyvenévnyi vita után sem tudnak egységes magyarázattal szolgálni a Halál-völgy hátborzongató tikára, hiszen még senki sem látta mozgás közben ezeket a dolomittömböket, ám a vita eldöntésének egyetlen módja az lehetne, ha valaki végre közvetlenül is szemtanúja lehetne a kőzetek mozgásának, pontos és alapos műszeres méréseket végezhetne a környezetvédelmi területen ezekről a ritka eseményekről. Ráadásul, miként azt a helybéliek is tartják, talán az a legjobb, ha soha nem sikerül teljesen megfejteni a vándorló kövek rejtélyét, hiszen ez minden valószínűség szerint megszüntetné a terület titokzatosságát. Számunkra, kíváncsi olvasók számára sem marad más, mint a találgatás a kaliforniai vándorló kövek rejtélye kapcsán.


 

A Halál völgye


A Halál-völgy Nemzeti Park, ismertebb nevén a Death Valley, Amerika és sokak szerint a Föld legszárazabb és egyben legforróbb katlanja. Nappali átlaghőmérséklete nem egy esetben eléri az 50 fokot. 1913. július 10-én itt mérték a földön valaha mért második legmagasabb hőmérsékletet: 56,7 °C-ot, ami azóta is rekordnak számít. A Halál-völgyben leeső csapadék mennyisége nem éri el az évi 50 mm-t.

Nevét 1849-ben a kaliforniai aranyláz idején bevándorlóktól kapta. Egy mormon közösség a Sacramento környéki aranymezők felé vezető utat keresve, hogy elkerülje a Sziklás hegységet, keresztülvágott a száraz és forró völgyön. Útközben eltévedtek. Hamarosan elfogyott az élelmük, állataikat levágták, és a szekereikből rakott tűzön sütötték meg. Háromhetes kínkeserves út után jutottak ki a völgyből, amelyben egyikük – egy idős, már korábban is haldokló társuk – életét vesztette. Amikor a csoport kiért a völgyből, az utolsó mormon még visszatekintett és ezt mondta: „Ég veled te Halál völgye!”. Így ragadt a név erre a 226 km hosszú és 26 km széles völgykatlanra. Itt található az Egyesült Államok legalacsonyabb pontja, Badwater is, amely 86 m-rel a tengerszint alatt van. 1933-óta természetvédelmi terület, 1994-től nemzeti park. Változatos élővilága épp úgy védelem alatt áll, mint rendkívüli geológiai képződményei, ideértve a titokzatos vándorló köveket is.



Higgy a szemednek

 

 

Atlantisz az őserdőben


Atlantisz múltbeli létezésével kapcsolatban minden rá vonatkozó híradást, hagyományt, népek mítoszaiban szereplő vonatkozást mai tudományunk elvet, tagad, másképp magyaráz. A legvitatottabb állítás, hogy Atlantisz létezhetett-e az Atlanti-óceánban, azon a helyen, amit Platon megjelölt elbeszélésében, azaz „Héraklész oszlopain túl”, vagyis a mai Gibraltári-szoroson túl. Szép számú kutató állítja, hogy a Kanári-, Madeira-, és Azori-szigetek térségében vizsgálataik alapján léteznie kellett egy ma már szétporladt, az afrikai kontinensről levált nagyobb szigetekből álló, aktív vulkánikusságot mutató szigetcsoportnak. A tengerfenéken képződött 3-3500 méteres üledékréteg sehol máshol nem található az óceánokban. Esetleg a szétrobbant Atlantisz törmelékéről van szó?

 

A Tróját kiásó híres kutató, Heinrich Schliemann olyan leleteket hagyott unokájára, melyekből kiderül Atlantisz valódi helye. Az elveszett földrészt ezek szerint az Atlanti-óceánban, Európa és Észak-Amerika között kell keresni, és az Azori-szigetek minden bizonnyal az elsüllyedt szigetország tengerből kiálló csúcsai. Az elméletek szerzői ez idáig negyven lehetséges helyet jelöltek meg Atlantisz létezésére. A 19. század elején a guatemalai Dr. Paul Felix Cabrera elméletével ismét lendületet vett a kutatás, mely szerint az elveszett kontinens valójában az akkor Hispaniolának nevezett szigettel (azaz a mai Haitival és Dominikai Köztársasággal) azonos. Kortársai közül sokan - Augustus Le Plongeon és Alice Dixon, amúgy férj és feleség - Atlantiszt inkább Mexikó közelében gondolták keresni. Ezek a kutatók ugyanis maja írásokból egy elveszett kontinensre tett utalásokat véltek kiolvasni. Az elmélet szerint a maják kapcsolatban álltak az ókori egyiptomiakkal, akiktől viszont a görögök vették át Atlantisz legendáját. A maja vonal hamar tévesnek bizonyult - részben azért, mert semmiféle tárgyi bizonyíték nem támasztotta alá, részben pedig azért, mert a maja kultúra korai kutatói még közel sem értették pontosan Közép-Amerika őslakosainak bonyolult képírását. Egy brit ezredes, Percy Harrison Fawcett biztosra vette, hogy Atlantisz valaha a mai Brazília esőerdőben virágzott. Az amatőr kutató egy ajándékba kapott kőbálványra építette elméletét, mely a hozzá fűződő történet szerint egy Amazonas-menti elveszett városból származott. Fawcett 1925-ben időt és pénzt nem kímélve expedíciót indított a brazil őserdő mélyére, ahonnan sohasem tért vissza.


Szantorini a legenda helyszíne

 

Az Atlantisz-mítosz tovább élését mindig biztosította egy újabb "megfellebbezhetetlen" állítás: a világ valamely távoli pontján megtalálták az elveszett földrészt. Az elismert és köztiszteletnek örvendő régész, A. G. Galanopoulosz és Edward Bacon is. "Atlantisz: Az igazság a legenda mögött" című könyvükben azt állították, hogy az elsüllyedt földrész valójában Szantorini görög szigettel azonos. A két tudós szerint a sziget mínoszi kultúrájú lakosságát i. e. 1450 körül vulkánkitörés pusztította el. A kitörés olyan erősségű lehetett, hogy robaja 3000 km-es körzetben hallható volt, mint a Krakataué (Jáva és Szumátra között) 1883-ban, melyet még Ausztráliában is észleltek az emberek. A thírai vulkán 30 m vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. A nagy szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt és e katasztrofális pusztulás története öltött testet Platón Atlantiszról szóló írásában.


Platón ugyan szökőárt és nem vulkánkitörést említ, ám a tengerpart közelében történt kitörések gyakori következménye a hatalmas árhullám. 1967-ben újabb leletek kerültek elő Szantorin közeléből, és ismét felmerült Atlantisz neve. A görög régész, Marinatosz professzor egy régi nagyváros központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Marinatosz professzor elméletet gyártott Platón „9000 évvel Szolón előtt” kezdetű mondatáról. A kutató szerint Szaisz papjai tízzel szorozták az adatokat, hogy ezzel az eseményeket a múlt homályába helyezzék. Sok későbbi mesélő törekvésére is jellemző, hogy kerek számokkal támasztja alá a "réges-régen" történt dolgokat…


A legújabb elméletek

 

Egy szovjet óceanográfus 1979-ben azzal az ötlettel hökkentette meg a világot, hogy Atlantiszt a Portugália nyugati partjaitól 900 kilométerre fekvő, tenger alatti fennsíkon kéne keresni. A tudós - állítása szerint – a tengerben tisztán látta a "félig leomlott falakat és gigantikus lépcsősorokat", és arra is felhívta a figyelmet, hogy a "város" földrajzi elrendezése szinte teljesen egybevág Platón leírásával. 1985-ben egy márványdarabot is felszínre hoztak a rejtélyes elsüllyedt fennsíkról, és a leletet állítólag a Szovjet Tudományos Akadémia igen komoly vizsgálatnak vetette alá. Hogy a lelet az akadémikusok szerint végül Atlantiszról származott-e, vagy sem, sose derült ki.


 Ezt követően 2003-ban egy kanadai könyvtáros házaspár, Rand és Rose Flem-Ath felvetett, hogy Atlantisz az Antarktiszon keresendő. Állításuk szerint a legendás civilizáció akkor pusztult el, amikor a legutóbbi jégkorszak után megemelkedett a világtengerek szintje. Trója, Kréta, Szantorini szigete és a többi ókori magaskultúra csupán az antarktiszi "anyaország" gyarmatai lehettek - tartja az elmélet. A felvetésre újra indult az Atlantisz utáni hajsza. Először egy német fizikus, Rainer Kühne állt elő azzal az ötlettel, hogy Atlantisz nem más, mint Andalúzia egyik vidéke. Elméletét műholdfelvételekre alapozta, melyeken egy koncentrikus körök közepén fekvő mocsaras területet vélt felfedezni. (Platón Atlantiszt koncentrikusan elhelyezkedő gyűrűkkel írta le.) Kühne szerint az atlantisziak voltak az a "tengeri nép", mely a Földközi-tenger déli partvidékén élőket i. e. 1200 körül megtámadta. 2004-ben a svéd földrajztudós, Dr. Ulf Erlingsson sok elődjétől eltérően nem a Földközi-tenger vidékén, hanem fent északon vélte megtalálni az elveszett földrészt. Erlingsson nem kevesebbet állít, mint hogy Atlantisz a mai Írországgal azonos, hiszen az Emerald-sziget földrajzi adottságai egybeesnek Platón leírásával, az "elsüllyedt földrész" legendájának pedig Dogger Bank, az Északi-tenger egyik homokpadjának i. e. 6100 körüli víz alá kerülése adhatott táptalajt.


Forrás:  noiportal.hu

 

Sosemvolt városok

 

 

Néha nyilvánvaló, hogy csak egy optikai csalódás, amikor a semmiből elénk tárul egy idegen város. 2006. június 30-án valami ilyesmit tapasztaltak meg az amerikai Clevelandben, amikor észak felé néztek. Az Erie-tó partján fekvő város lakói a víz fölött egy… másik várost láttak! Szerencsére ismerősnek tűnt sokuk számára – és tényleg… amit láttak, valamilyen délibáb-szerű tünemény volt, bár nem fejjel lefelé, hanem „rendesen” látták azt a másik várost – amelyik a valóságban 80 kilométerre van tőlük, már Kanada területén. De most úgy tűnt, hogy a másik város közelebb lopózott a tavon, hogy azok a parkok, házak, tornyok stb. ott terpeszkednek a tó napsütötte vizén. Egy ehhez hasonló jelenségnek lehettek szemtanúi a kínai Penglai tartomány lakói is.


Ám mi most „igazi” látomás-városokról fogunk írni. Olyanokról, amelyeket szavahihető emberek, olykor csapatosan vagy akár tömegesen is láttak, pedig azok – legalábbis ott és akkor – nem voltak. Már Swift, a Gulliver-történetek szerzője is említ egyik könyvében ilyen sosemvolt várost, de persze ez még lehetett éppenséggel az írói fantázia terméke is. Írországban századok óta tartja magát egy legenda(?) egy ilyen városról. A Connaught-féle Chronologikus Leírás-ban már 1684-ben feljegyezték, hogy „Arran városától nyugatra, a láthatáron belül található Skerde, egy nagy sziklákkal tarkított vad sziget. Ott magasan a föld fölött szokott megjelenni egy hatalmas város tele házakkal, tornyokkal és kéményekkel, olykor telis-tele lobogó lángokkal, füsttel és szerteszét szaladó emberekkel…

Vagyis valamilyen rejtélyes okból időnként – nem tudni, milyen gyakorisággal – a sziget fölött a levegőben megjelent egy város, nemegyszer éppen tűzvésztől pusztítva. Vajon valóban volt arrafelé valaha ilyen? A krónikák nem emlékeznek meg róla, a néphagyomány sem ismeri. Mégis, jobb ügyhöz méltó buzgalommal a látomás időről időre feltűnik, és ismétlődik. Ugyanaz a város látható, ugyanaz a tűzvész, rémült emberek futkosnak, nyilván próbálják oltani… Ki tudja, ha nem az 1600-as évek előtt (vagy után), akkor valaha nagyon régen, még az emberiség hajnalán eshetett meg a dolog? Talán Atlantisz idejében égett le egy város, és valamilyen érthetetlen módon annak képe megmaradt valahol háromdimenziós térben, a földi természetben, és egy – vagy több – helyen, bizonyos időközökben, kedvező fizikai körülmények között a látomás ismét és ismét megjelent? De miért, és hogyan? A kérdésekre nincs válasz, ahogyan a többi hasonló esetet sem tudták eddig megmagyarázni.


Az ír krónikák különben arra engednek következtetni, hogy a régi időkben nem volt ez olyan ritka jelenség. Mi több, ugyanazon a helyen az évek, évtizedek során többször is felbukkantak ismeretlen városok. 1797 októberében például a York grófságban elterülő Youghal városkában majdnem fél órán keresztül nézhették az emberek az égen látható várost, még a városfalak körvonalait is látták. Nem kétséges, hogy ez valami fénytörés volt – de az országot jól ismerők sem látták még sehol ezt a várost. Vagyis, ha egy igazi város képe vetült oda valamiféle fura légköri jelenség kapcsán, fénytörés útján – akkor az a város nagyon messze lehetett, talán Angliában, az európai kontinensen, vagy még távolabb? Négy évvel később ugyanazon a helyen másik kép bukkant fel, majdnem egy álló óráig nézhették a youghaliak: egy nagy és fenséges, nyugalmat sugalló szép erdő közepén egy csodaszép kastély terpeszkedett. Látták, amint a szél mozgatja az erdő fáinak lombját… Aztán ennek is nyoma veszett.

Máshol is láttak megfoghatatlan, vízió-szerű városokat. 1846. július 28-án a németországi Stralsund lakói hajnali 3.30-kor tizenöt percen keresztül nézhettek egy várost a kék égen – úgy tűnt, az a város a tenger „másik partján” van, bár azt a másik partot normális körülmények között onnan nem lehet látni. A látvány olyan éles és valószerű volt, hogy még a látomás-templom építészeti formáit és díszítéseit is felismerhették.

Két hónappal később Liverpool lakói pillanthatták meg az égen… Edinburgh körvonalait! Nem volt nehéz felismerni azt a másik várost, különösen azok számára, akik már jártak ott. Csak az volt a furcsa, hogy a két város között 325 kilométer a távolság… Ennek az esetnek a nyomai már a korabeli tudományos sajtóban is megtalálhatók. Ahogyan az 1889-es alaszkai eseté is. Az ottani Mount Fairweather környékén egy amerikai aranyásó, Richard G. Willoughby nemcsak, hogy látott egy sosemvolt várost, de azt le is fényképezte! A kép 1889. június 21-én készült és a fotós a látványt „Hallgatag Városnak” (Silent City) nevezte el. Az ügyről írt a New York Times is. És bár később a legtöbben egyszerű hamisítványnak tartották a fotót, mások úgy vélték, hogy az ott látható város erősen emlékeztet Bristolra – a probléma mindössze annyi volt, hogy Bristol az óceán túlsó partján, Angliában található… Ráadásul pár évvel később ugyanazon a környéken mások is láttak egy várost. 1897-ben C. W. Thornton a St. Elias hegy táján – nem messze az előző esetből elhíresült Mount Fairweather-től – jelzett ilyen látványt, de ugyanott többen is láttak ilyesmit. Ebben a városban felismerni véltek egy katedrálist, utcákat, házakat, sőt állítólag egy… mecsetet is! Ami nagy ellentmondás, mert kevés olyan városról tudunk, ahol keresztény katedrális és mecset létezett volna együtt a tizenkilencedik század végén.

A következő években, éppen Alaszkában sokszor láttak még efféle jelenségeket és azokról rendre beszámolt a helyi vagy az országos sajtó is. Olyasmi is megesett, hogy az amerikai égen a tenger fölött afrikai vagy ázsiai jellegű településeket láttak. Ami megint csak valamilyen gigantikus távolságokat felölelő fénytörésre utalhat. De tudunk olyan esetről is – és itt kezd izgalmas lenni a történet – amikor a levegőben egy ismert, ámde vulkáni katasztrófa nyomán rég a tengerbe süllyedt város képe bukkant fel! Vagyis olyané, amely az adott időkben már (régóta) nem létezett, ily módon tehát a képe sehonnan sem vetülhetett oda! Már ha egyáltalán ilyen fizikai vetületről, fénytörésről, „másolásról” van itt szó, és nem valami egészen másról.


Mi lenne a magyarázat?


A kutatók azt állítják, hogy a fantom-városok időjárási anomáliákkal, vagy optikai csalódásokkal magyarázhatók. Leírják az amúgy jól ismert délibáb-jelenséget, vagyis a fata morganát, amikor is főleg sík vidékeken, elsősorban sivatagokban a felforrósodó levegő nemegyszer, mint optikai lencse sűrűsödik össze és ahhoz hasonlóan működik, ily módon valós, de sok száz kilométerrel távolabb lévő képeket, látványokat vetíthet ide.

Felmerül két érdekes hipotézis is, amelyeket az akadémikus hölgyek és urak nyilván nem fogadnának el, mi több, nem is akarnak hallani róla. Az egyik szerint a jelenség időtől és tértől független, vagyis amit most látunk, az nem egy jelen idejű másik város idevetült képe, hanem valaha régen, a múltban lejátszódott esemény, vagy ott álló város, ami valamilyen ismeretlen módon került elő az időből és jutott el ide. A jelenség nyilván sokkal gyakoribb, csak jobbára lakatlan vidékeken következik be, ahol és amikor nem látja senki, vagy maximum egy-két ember, azok viszont nem mernek róla szólni, nehogy bolondnak nézzék őket. Mi van, ha réges-régen volt városokat látnak ilyenkor? Egy olyan korból, amely már nem létezik, de valaha nagyon is valós volt? Persze, hogy ez miért történik, csak természetes jelenség-e az időhatárokat áttörő vizuális látvány, nem tudjuk.

A másik elmélet szerint ezeket a képeket egy más tulajdonságú térben, azaz másik dimenzióban élő civilizáció lényei tudatosan idézik elő itt nálunk, és ezzel valamit üzennének nekünk. Vagy magával a jelenséggel üzennek, vagy azzal, amit ezek a képek, a megjelenésük gyakorisága, a sorrendje, a helyszínek, a látványok összessége jelenthet! Olyan ez, mint egy nagy puzzle, már-már szinte kozmikus kirakós-játék, amelynek révén egy külső hatalom „játszik” velünk, tesztel minket. Vagy éppenséggel nagyon is határozott célja van vele, és aligha csak az intelligenciánk szintjét kutatja. Minden bizonnyal ennek nagyobb, fontosabb jelentősége lehet, és van is.

 

 A fekete lyuk titka

 

Hosszú évek óta folyik a vita a tudósok között, hogy a fekete lyukak léteznek-e, és milyen törvények érvényesülnek a belsejükben. A vita lebilincselő, különösen annak fényében, hogy igazolódni látszik: a tudományos fantasztikum nagy része valójában tudomány lehet.


De mi pontosan a fekete lyuk?

Olyan terület, amit egy önmagába összeroskadó csillag ural, amelybe anyag került, de amelyből semmi sem lép ki, még a fény sem. A fekete lyuk belsejében nincs fent vagy lent, nincs jobb vagy bal, valamint az idő és a tér szabályai is megváltoznak. Azt az űrutazót, aki elég szerencsétlen ahhoz, hogy egy fekete lyukba essen, a hatalmas gravitáció magába szippantaná és összeroppantaná. A fekete lyuk körül ugyanis van néhány kilométer átmérőjű tartomány, ahol a gravitációs vonzás erősebb, mint az univerzum bármely más részén, és semmi sem szökhet meg innen. Sőt, még ha be is tudnánk repülni egy fekete lyuk belsejébe, akkor sem adhatnánk hírül, hogy mit találtunk, mivel a jelek sem hatolnak át ezen a különleges gravitációs mezőn.

 


Láthatatlan csillagok


Laplace Newton gravitációs törvényéből alakította ki elméletét. Ha egy csillag ugyanakkora sűrűségű, mint a Föld – érvelt -, akkor ez a csillag annyira tömör, hogy gravitációs vonzása megakadályozza a fény kilépését. Mivel az ilyen nehéz csillagoknak nagy energiájuk van, így Laplace arra a következtetésre jutott, hogy a legragyogóbb csillagok láthatatlanok.

A modern szemlélet szerint azonban a valóságban nem létezhetnek olyan nehéz csillagok, mint amilyeneket Laplace leírt. A csillagászat mai állása szerint a fekete lyukak nem a Laplace által leírt hatalmas robbanás, hanem tömörödés révén jöttek létre, azaz az anyag beszippantódott, majd hihetetlen mértékben összesűrűsödött.


Furcsa tapasztalatok


A fekete lyukak létezését nem vette komolyan a csillagásztársadalom. Hogyan is lehetne észlelni egy teljesen sötét, egészen apró objektumot, ami ráadásul kilométerek millióira van? Aztán a 60-as, 70-es években a rádiócsillagászat területén elért fejlődésnek köszönhetően olyan furcsa objektumok váltak láthatóvá az univerzum szélén, amelyeknek révén értetlenség és vita támadt a csillagászok között, és amelyek a fekete lyukak iránti érdeklődés feléledéséhez vezettek.


A csillagászok olyan objektumokat fedeztek fel, amelyek nagy mennyiségű sugárzást bocsátanak ki magukból, de fényt nem . A fekete lyukak ugyan nem bocsátanak ki sugárzást magukból, de valószínűleg el tudnak kapni gázszalagokat, amelyek forgó gyűrűt képeznek a fekete lyuk körül, mielőtt a lyuk magába szippantaná őket. A lyuk közelében lévő gravitációs mező fogságában a gázok valószínűleg felmelegednek és örvényleni kezdenek, és energiáik sugárzás formájában szabadulnak fel. A csillagászok úgy vélik, hogy némely, az űrből származó röntgensugár eredete egy-egy, a társcsillag gázait elszívó fekete lyuk lehet.


Az utóbbi évek egyik legjelentősebb fekete lyuk-elmélete Roy Kerr új-zélandi matematikustól származik. Einstein elméletén alapuló számításai révén Kerr meggyőződött a forgó fekete lyukak létezéséről. Bár az összezuhant csillag anyaga lesz a középpont, a körülötte lévő űr eltorzult, görbült marad a csillag eredeti forgásának következtében. Kerr ebből azt a következtetést vonta le, hogy létezik egy terület a lyuk körül, ahol az anyagot a lyuk tényleges forgása mozgatja.


A forgó fekete lyukakról szóló ezen elméletet Roger Penrose, oxfordi matematikus fejlesztette tovább. Bár voltak olyan nézetek, amelyek szerint az összezuhant csillag néha látható, Penrose úgy vélte, hogy egy ilyen megmutatkozást „illedelmesen” mindig eltakar, körülvesz egy fekete lyuk, amely megakadályozza, hogy a csillag fénye kisugározzon az űrbe.


Köddé váló lyukak


A fekete lyukakról szóló elméletek egy másik jelentős kidolgozója a Cambridge Egyetem egyik munkatársa, aki Einstein óta szinte a legtöbbet járult hozzá a gravitációval kapcsolatos ismereteinkhez. Lenyűgöző következtetéseit 1974-ben tette közzé: kimutatta, hogy a fekete lyukak szép lassan köddé válnak.

Szerinte a köddé válás a gyakorlatban túl lassú ahhoz, hogy hatással legyen az összezuhant csillagokból képződött fekete lyukakra, de fontos szerepe lehet a kisebb lyukak esetében. Ha olyan kicsi és olyan sűrűségű fekete lyukak, mint egy domb, az Univerzummal egy időben, azaz mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt keletkeztek, akkor olyan gyorsan kellene köddé válniuk, hogy energiájuk robbanásszerűen szétvetné őket. A csillagászok azonban nem találtak ilyen robbanásra utaló jeleket. Ez nem az elmélet cáfolata, hanem csak azt jelenti, hogy mindössze néhány, a korai Univerzumban képződött lyuk létezik. A csillagtömegű fekete lyukak tekintetében a csillagászok azonban szilárdabb talajon állnak. Az általános nézet szerint az univerzum legnehezebb csillagai fekete lyukakká alakulva végzik életüket.


Elfogadjuk, vagy sem?


Bármennyire is közvetett a bizonyíték, a legtöbb csillagász most már elfogadja, hogy a különböző források világosan rámutatnak arra, hogy a fekete lyukak nem álomképek. Naprendszerünkben az anyag valóban összeroskadhat, és a térben kialakíthat egy fekete lyukat – egy olyan jelenséget, aminek tanulmányozása kivezethet bennünket megszokott világunkból, valószínűleg még rejtélyesebb természeti körülmények közé.


 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Képgaléria


"Facebook"


google




Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2017 >>

Statisztika

Online: 2
Összes: 1324539
Hónap: 5452
Nap: 155